2016. június 29., szerda

Eredmény

_________________________________
Sziasztok! 
Nos, eljött a várva várt pillanat! (kissé késve, amit sajnálok de magánügyi dolgok csúsztatták)
Kihúztuk a kalapokból a nyerteseket, és nagyokat csodálkoztunk a képzeleteteken. :)
Sajnos nem érkezett annyi mű mint vártuk, és azoknak egy része még nem is felelt meg a követelményeknek, vagy épp helyezésre nem került. Így a 4 kategóriát összevetve, a képzeletet pontozva hoztunk ki 3 nyertest.
_________________________________




Akiknek a fejére került a dicsőítő kalap, és a jutalmukat megkapják:



1. Nyáplic Zsazsogó (Két remek művel is jelentkezett)
2. Mitty chan
3. Rosy Grade

A nyerteseket megkeresem privátban is, valamit minden nyereményüket egyeztetem velük.

A bejelentés még frissítés alatt!

2016. május 10., kedd

2. fejezet - Láss a lapok mögé


_____________________________

Mindannyian találtuk már magunkat szembe üzenetekkel,
csak kérdés, hogy melyik mit takar igazán.
Ez a fejezet a kis papírra vetett mondanivalók, szavak 
lényegét vette központba. Néha, ugyanis tudnunk kell érteni a legrövidebb
gondolatokból is.
_____________________________


Összerezzenve vártam, mi lesz. A hátam mögül megszólaló férfihang gazdáját, még ha akartam volna, sem tagadhattam le. A pillanatok baljós némasága, mintha órákká hosszabbodtak volna.
 - Minden rendben, Alicya? - kérdezte, amíg én a kezemben rejtegetett, csukott aktára pillantottam. Egyetlen esélyem csak az lehet, hogy feltűnést hátrahagyva kijutok az iratokkal együtt… De hogy?
 - Alicya? – szólongatott tovább Dr. Cavini.
 - Emmát hova vitték? – tudakolta
 - Vissza a szobátokba. Miért aggódsz?
 - A barátom, miért ne tenném?
Akkor és ott megállt bennem minden. Tényleg én keverhettem volna akár ennél is nagyobb bajba az egyetlen barátnőm? Hallottam, ahogy doktor csoszogva felém lépkedett. Lábaim remegve rogytak össze, ami egy tökéletes ötletet is adott. A rongyos ruhám alá gyűrtem a mappát, és akkor megéreztem egy kész markolását a karomon. Dr. Cavini kapott felém, és erős szorítása néhány apró szőke tincsemet is magába foglalta.
 - Megszédültem – próbáltam megmagyarázni a helyzetet.
 - Fel tudsz állni? – kérdezte de, a hangjában semmi aggódás nem mutatta nyomát. Biztos unta az egész napot, hogy itt kell lennie, és ilyen „elrontott” emberekkel foglalkoznia, akiknek naponta valami bajuk van.
 - Igen! – vágtam rá itt is, szabadulni akartam, amint csak lehetett.
 - Hívjak ide valakit, hogy megnézzen?
 - Egyáltalán nem szükséges, csak biztos egy reggeli szédülés – nyugtattam meg.
Óvatosan felhúzott a padlóról, közben pedig figyeltem arra, hogy a papírok egy kósza darabja se essen ki a ruhám alól.
 - Ha lehetne, én most visszamennék – jelentettem ki. Kérésnek hangzott, de inkább biztos kijelentésként intéztem felé.
 - Rendben. Visszakísérjen valaki?
 - Nem kell fáradnia, visszatalálok.
Már éppen nyitottam volna az ajtót, amikor egy meleg leheletet éreztem meg a fülem mellett.
 - Majd ha végeztél az olvasással, akkor az aktát hozd vissza, Alicya! - furcsállva tekintettem magam elé, tudta, hogy nálam van, és mégsem követelte vissza. Közelségétől éreztem egy remegő, hideg csúszkálását a bőröm alatt.
 - Honnan tudta?
 - Édesanyád leleményességét örökölted – mondta, és a döbbenettől még egy elfojtott szót se bírtam kinyögni.
 - Ez azt hiszem a tiéd – gyűrt a markomba egy kis lapot, ami nagy valószínűséggel az Emmának írt üzenetem volt.
 - „Dr. Cavinihoz vittek, kérlek, vond el mindenki figyelmét a rendelője előtt, beleértve neki is! Alicya” - idézte szóról szóra, amit lefirkantottam a szobatársamnak.
 - Emma elhagyta papírt, annak örülj, hogy csak én találtam meg.
 - Miért hagyja akkor, hogy elvigyem az aktát? - tettem fel a kérdést, de a hangom még remegett az idegtől.
 - Ments meg mindenkit, Alice! – suttogta a leghalkabban a fülembe.
Már megint „Alice”, Mi folyik itt? Valami nagyon nem volt rendben Driwhood-dal.
 - Menj! – utasított, majd kilökött a szobából.
Csapódás hangos zaja zavarta meg a nyugalmat. Nem! Olyan sok mindenről nem tudok, de nem hagyhatok még egy kérdést magamban, ami gyötör! Újra az ajtóhoz léptem majd szünet nélkül ütni kezdtem.
 - Nyissa ki! – kiabáltam be. A kezem piros volt, fáj, de folytattam.
Egy jegyzetfüzetből kitépett lap bújt ki az ajtó alól, és egyetlen mondat betűi szerepeltek rajta; „Fuss vissza!”.
Fogalmam se volt, mi lett így hirtelen, de életemben először úgy éreztem, talán hallgatnom kéne Dr. Cavini tanácsára. Sebes iramban csaptam a talpam a padlóhoz, miközben minél gyorsabban haladtam a szobánkhoz. A fal színe mintha egybeolvadt volna körülöttem. Szó szerint úgy éreztem, a semmibe futok addig, míg el nem értem a célomig.
Tárva nyitva állt az egész ajtó és Emma társaságában egy ápoló ült az ágyon. Amikor beléptem, mégis csak egy tekintet fordult felém; a nővéré. A szobatársam, mint a cövek, úgy állt a rácsos ablak kinti világát vizslatva, mintha a szeme elé tárult kép magába szívná minden gondolatát.
 - Jól ment a doktor úrnál?  - kérdezte Emma.
 - Igen! Hogy vagy?
 - Persze! – fordult felém a szokott kislányos mosollyal.
 - Magatokra is hagylak titeket – jelentette ki az ápoló, majd mellettem óvatosan kisuhant az ajtón, és bezárta azt.
 - Mikor hoztak ide vissza? – kérdeztem.
 - Dr. Cavini egyből berángatott folyosóról – jelentette ki, és semmi harag nem hallatszott a hangjában.
 - Az üzenetem… - kezdtem volna a mondatba, de félbeszakított.
 - Itt van! – hadarta, és a párnája alatt kutatott.
 - Eltűnt! – még egyszer körbepillantott idegesen – Á, itt van! – vette fel az ágy sarkából.
Ha az ott van, akkor mi van a kezemben? Gyorsan széthajtogattam a papírt, amit még Dr. Cavini nyomott a markomba. Nem az állt rajta, amit Emmának írtam, hanem csak egy szó; „Ma”.
 - Az honnan van?
 - A doktor adta, amikor indulni készültem – meglepődtem, egészen idáig azt hittem, hogy a megtalált üzenetet adta oda.
Az aktát sebesen a takarómmal temettem be, itt csak este lehet nyugtunk az olvasáshoz.
 - Mit van rajta?
 - Lényegtelen! – vágtam rá, majd összegyűrtem.
Mind a ketten leültünk a magunk ágyára, és csak néztünk a nagy semmibe. Kiszabadulni innen maga lett volna az álom, de még így is magunkra lennénk utalva.

___________________

Órák teltek el azzal, hogy a gondolataink tengerébe merülve feküdtünk. Néha-néha megszakította egy párbeszéd ezt, vagy épp az ebéd, de még ez sem változtatott. Némaság és csöndben cikázó elméletek. Egy kulcs csörgő hangja törte meg a monotont. Dr. Cavini arcát pillantottuk meg, amikor az ajtó kinyílt.
 - Jobban vagy, Emma? – fordult először a szoba legfiatalabb lakójához, aki barna hajába túrt, és megfontolta a választ.
 - Igen, jobban!
 - És te, Alicya?
 - Megleszek.
 - Rég voltatok az intézet kertjében, ezért gondoltam, ma délután kivihetnélek titeket kicsi – mondta.
 - Ma? – kérdeztem vissza az üzenetre gondolva.
 - Ma – felelte vissza.
 - Ha nem szükséges, nem fog bejönni senki rajtam kívül – jelentette ki, és egy óvatlan pillanatba, amikor Emma nem figyelt egy papírlapot tett az ágyamra.
 - Szép napot! – mondta, majd hátat fordítva kifáradt a szobából.
Az üzenetet a kezembe kaptam, és egyszerűen lehűltem attól, ami rajta áll; „Képes vagy örökre elhagyni e falakat?” Erre csak egy mondatot bírtam rávágni hangosan: „Igen! Ki kell jutnunk”. Előkaptam az aktát, és egy másodperc hezitálás nélkül felnyitottam. Nem érdekelt hol, milyen kis csatolmánynál, vagy jelentéktelen orvosi leírásnál, de látni akartam. Egy épület képe zuhant ki a kettétárt oldalból, amit egy hivatalosnak kinéző papír követett. Hogy mi volt ez? A házunk. Egy utca neve tudatta, hogy a régi otthonunk nem messze fekszik az elmegyógyintézettől. Az egyik rendőri jelentésben azt írták, hogy a helyszín mai napig le van zárva, elkerülve a kíváncsi tekinteteket. Menedék. Végre lesz egy hely, ahol meghúzhatom magam. Szinte ettem a sorokat, sebesen akartam átrágni magam a múltam e részén, de valahogy semmi sem rémlett fel.
 - Az én szüleim önszántukból adtak ide, sosem szerettek. Egy nyűg voltam a szemükben. Amikor utoljára láttam őket, akkor zord arccal mondták, hogy majd értem jönnek, hogy mindez átmeneti, de egy könnyet se hullajtottak utánam. Ennek már 7 éve – suttogta merengve Emma
 - Sose meséltél még a családodról – lepődtem meg, mert tényleg így volt.
 - Nem kérdezted.
 - Mert úgy láttam, hogy nem akarod ezt feszegetni – mondtam, majd letettem a mappát. A szemébe néztem, és láttam, szüksége van valakire.
 - Kijutunk, ígérem! – feleltem, majd ágyához lépkedve szorosan megöleltem.
Ajtó nyikordult meg mögöttem, és a doktor úr sétált be.
 - Engedélyt adtak arra, hogy kimehessünk – jelentette be.
 - Bizonyos szabályok között – tette hozzá.
 - Milyen szabályok? – Kérdeztem.
 - Ez – vette elő a háta mögül a kezek lekötözésére alkalmas szíjat, amit rohamok esetén adnak a betegekre, hogy környezetükben, vagy magukban ne tegyenek kárt.
 - Tegye fel akkor! – sóhajtottam.
Pár perccel később már Emmával együtt hátrakötött karokkal ballagtunk a hátsó kijárat felé. Kettőnket csak Dr. Cavini választott el, aki középen haladt velünk. Kinyílt a világ előttünk, a kert nem volt a legszebb, de mégis felüdülés volt látni. A messzeségben ott emelkedett a magas kerítést, ami most átmászhatatlannak tűnt. Adódott a kérdés; hogy meneküljük el?
 - Tudom minden gondolatod, Alicya! – susogta a fülembe Dr. Cavini. - Nem hiszem, hogy mind a ketten kijuttok.
 - Ketten, vagy sehogy! – vágtam oda.
 - Ez Driwhood, itt mindenki magára van utalva – védte az igazát ezzel.
 - Egyáltalán, akkor maga miért segít? – kérdeztem vissza
 - Mert egy nyúl kevés már ehhez – válaszolta, majd körbepillantott. Tudta az álmaim, de hogy jött ide pontosan a nyúl?
 - Ez mostantól legyen nálad, szükséged van rá! – nyomott a markomba egy nyaklánc szerűséget, látni nem tudtam, de tapintását éreztem. Óvatosan kicsatolta a szíjat, ami a karom fogta, de a kíváncsi tekintetek elkerülése végett próbált úgy tenni, mintha igazítgatná.
 - Itt nincs senki – szólalt meg Emma, amikor meglátta a műveletet.
 - Itt mindig van – nevette el magát Cavini, és arca most olyan ismerősnek hatott.
 - A kaput már nyitva hagytam. Innentől rajtad múlik. – kacsintott
 - Köszönöm! – hadartam, majd Emma kezét megragadva futni kezdtünk.
 - Végig tudtam! – üvöltötte ezt a kertbe lépve az a nővér, aki reggel kísért a doktor úrhoz. Ápolókkal a társaságában állt, mint aki felkészült a helyzetre.
 - Szökteti a betegeket! – süvített érdesen a hangja.
 A kapuból megfordulva csak Dr. Cavini gyors reakcióját láttam. Meghajolt a nő előtt, és mintha egy nem létező kalapot emelt volna meg előtte gúnyos vigyorral.
Emma egyszerűen kirántott a valóságba, és újra futásra iramodott a lábam. Nem szabadott hátranéznünk!
 - A Bolond él! – ennyit kiáltott utánunk a doktor.
_________________________

Csak szökni akartam, futni minden elől, de gyorsaságom hamar elhagyott.
 - Emma? – kérdeztem lihegve, amikor már csak épp beértem az erdő pár méteréig. Lemaradt volna?
 - Emma? – kezdtem el visszafele sétálni. Az egyik fa tövében találtam rá, mint aki alszik, úgy hevert ott a teste.
 - Ébredj fel! – kezdtem el rázogatni. Éreztem a könnyek itatását az arcomon, nem vett levegőt, és sápadtam volt, mint valaha. Nem hallottam az apró szuszogását. A marka egy lapot rejtett, jobban megfigyelve egy kártya, vagy inkább; a kártyát. Mi folyik itt?
 - Nem fog felébredni! – jött mögülem a mostanra jól ismert női hang.
A nővér volt az, aljas tekintete elégedett volt. Barna hajába csak úgy belekapott a szél.
 - Mit tett vele, Anna nővér?  - ordítottam rá, miközben felemelkedtem Emma mellől.
 - Mikre képes egy csepp méreg. Nem igaz?  - lebegtetett meg egy üveget előttem.
 - A Kalapos azt hitte, ilyen könnyű lesz megszöktetni téged? – nevetett kárörvendőn.


_____________________________
Sziasztok! 
Hosszas várakozás után (amit nagyon sajnálok, hogy eddig tolódott) itt
a 2. fejezet! 
Én magam is bevallom, hogy elég zűrösre, és kuszára sikeredett,
de minden kis rejtélynek oka van, csak ki kell várni.
Egy időre nagyon eltűntem, ezért ez a fejezet második nekifutásra 
íródott meg teljesen.
Köszönöm azoknak, akik kitartottak, támogattak, 
és a szünet ellenére sem hagytak el!
Remélem a fejezet nem okoz nektek csalódást!
_____________________________


2016. május 9., hétfő

Visszaszámlálást!

_________________________________
Sziasztok! :)
Eljutottunk ide is, egészen a visszaszámlálásig. 
Holnap napvilágot lát az új rész! 
Megjelenik csodaország nyoma, de vajon hogy?
Számtalanszor levelezünk egymással valamilyen úton, de hogy
zajlik ez egy elmegyógyintézet falai között? Mik állnak a lapokon?
Minden szót a maga egyszerű értelmében kell nézni, vagy rejtenek valami mást is?
_________________________________

Cím: Láss a lapok mögé
Típus: Teljes fejezet (2.)
Hossza: kb. 1700 szó
Korhatár: +14


 

2016. április 15., péntek

Coming soon! - "Láss a lapok mögé!"

 _______________________________

Sziasztok! :) 

A második fejezet nemsokára napvilágot lát. Idegőrlő, titokzatos perceket fog tartogatni, és eljön a tettek ideje.
________________________________

Egy kis foszlány:

Mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor valakivel csak rongyos papírra vetett üzenetekkel tudtunk beszélni. Vajon hihetünk a leírt szavaknak, vagy a betűk mögött más szándékot kell keresni? Az arcok, amiket látunk minden esetben valódiak? Élő, lélegző emberek, vagy csak egy álom cafatja? Ne fedjétek; mindenki, akit valaha megismertél, megélt rémisztő perceket is. Ez a fejezet a szavak mondanivalójáról fog szólni, a mögöttük rejlő valódi érzelmekről. Arról, hogy meglásd az emberek eredeti énjét, szándékát.



2016. április 13., szerda

Teaparti, avagy verseny!

Alice? Üdvözöllek!


Vagy olyan őrült, hogy lehuppansz a rogyadozó székre, egy hosszú, dülöngélő faasztalka kellemes társaságában a forró teát kortyolgatni?
Igen? Akkor kalapokat igazítani, csészéket tartani, és meg ne lássak senki tehetséget a nyúlüregben bujkálni!
Elég a körítésből, jöjjön a lényeg! Blogverseny rendeztetik, melyen bárki részt vehet. Ha csatlakozni akarsz a kis "teapartinkhoz", a következőt kell tenned:

1. Választasz a kajacsatában feltüntetett témák közül!
2. Max 2 pályaművet adhatsz be a "teaasztalunkra", de helyezést csak max 1-ben érhetsz el!
3. Hagyj egy kommentet a bejegyzés alatt, arról, hogy jelentkezel, írd oda, hogy melyik kategóriában, és linkeld a blogod! /nem kötelező/
4. Írj egy emailt, melyben csatolod a munkád, a blogod linkjét (ismét, csak, hogy a félreértéseket elkerüljünk), és pár sort arról, hogy honnan jött a kedved a jelenezéshez! :) (email: ravenfhatter@gmail.com)
5. Tedd ki a verseny képét a blogodra úgy, hogy az oldalra vezessen! (látható helyre)
/6./ Feliratkozás nem kötelező, viszont a leggyorsabban így értesülhetsz az eredményről is, de minden nyertesnek visszajelzek valamilyen módon.

Sütik, avagy kategóriák:


#1 Fejvesztett teázás


Írj egy novellát, amelyben végig, vagy csak leheletnyit központba van egy Csodaország szerű őrült teaparti. Bármilyen karakterekkel dolgozhatsz, DE minimum egy szerepeljen benne az eredeti történetből! Maximum 3 word oldal legyen, viszont ha egy kicsivel lépi túl az se baj. :)

#2 Szívbe zárva


Írj egy olyan novellát, melyben megjelenik, hogy mik történhetnek a Szívpalota falain belül. Legyen ez akár kusza, titkolt viszony, fura gyilkosság, vagy akármi, ami csak kipattan a fejedből. Itt teljesen saját karakterekkel dolgozhatsz, ha egy kicsit is fűzhető a témához. (azért hupikék törpike ne legyen :D) A hossza 3-4 word oldal, de ha túllépi az se következmény.

#3 Csodaország nyoma


Írj egy novellát, melyben a következők elemek jelenjenek meg: fehér nyúl, kalap, kártya, zsebóra. Ez a legkötetlenebb kategória, mivel itt bármit írhatsz a megadott tárgyak felhasználásával. Egyáltalán nem muszáj az eredeti meséhez kötni, sőt itt csak rajtad múlik kikről/mikről fog szólni a saját történeted.

#4 Új lakó a nyúlüregből


Itt egy saját karaktert kell alkotnod, legyen az akármilyen rémisztő, aranyos, vagy fura. Csodaországot új lakossal bővítheted. Mutasd be kinézetileg, természetileg, helyzetileg ( pl: szívkirálynő szolgája). Itt nem kötött a szöveg hossza.

Mindegyikre érvényes:

 - Csak olyan pályamunka vesz részt hivatalosan a versenyen, ami megfelel a leírtaknak.
 - A helyesírás nem számít bele a sorrendbe, amíg a beküldött dokumentum olvashatóan megfogalmazott.
 - A szemszög szabadon választott mindenhol.
 - Minden kategóriában max 3 helyezett lesz, de ez függ a jelentkezők számától.
 -Dolgozhatsz saját, vagy a kategóriáknál megadott címekkel is.

Nyeremények:


1. helyezett:
   - Kritika, (amit majd ezen a design oldalon lehet elérni tőlem, Raven F. Hatter-től: Katt!), interjú
   - Oklevél, fejléc/rendezett kép/borító (igény esetén)
   - Bekerül az oldalsávban egy külön bloglistára. (egy hónapig)
   - Az "ajánlott üregek" menüpontba feltüntetem a blogját, egy ajánlószöveg kíséretében.
(Valamint a #4-dik kategóriában első helyezést elérő karaktere bekerülhet a történetem egyik fejezetébe. Persze csak akkor, ha igényt tart erre.)

2. helyezett:
   - Oklevél, fejléc/rendezett kép/borító (igény esetén)
   - Bekerül az oldalsávban egy külön bloglistára. (három hétig)
   - Az "ajánlott üregek" menüpontba feltüntetem a blogját, egy ajánlószöveg kíséretében.

3. helyezett:
   - Oklevél
   - Bekerül az oldalsávban egy külön bloglistára. (egy hétig)
   - Az "ajánlott üregek" menüpontba feltüntetem a blogját, egy ajánlószöveg kíséretében.

Zsűri:

A tervek alapján két zsűri fogja értékelni a munkákat. Az eredményhirdetéskor tüntetjük csak fel azt, hogy melyik kategóriában ki döntött.

Időpontok: 

Zárás: Május 15
Eredményhirdetés: Június első felében várható.


Kép:



Várunk mindenkit szeretettel a teapartin!









2016. február 29., hétfő

1. fejezet - Emlékfoszlány



Álom kezdte uralni tekintetem, éreztem, ahogy minden egyes pislogásom egyre hosszabbra nyúlik, a fehér fal értelmét vesztett vizsgálata közben. A hangos ásítások közepette oldalra nézve a nyitott ajtó fogadott.

– Alicya! – hallottam meg egy másik hang jelenlétét, amit felfogni is alig tudtam.

Gyere, nincs több időnk. A mutató ketyeg – folytatta tovább a titokzatos suttogó, majd egy zsebórát tartó fehér nyúl ugrált a lábam mellé.

Külseje inkább volt emberi, mintsem állati. Királykék viktoriánus stílusú, durva anyagú, gombsoros kiskabátban ékeskedett, ami fehér csipkeujjban végződött apró mancsainál. Ismerős volt, de vajon honnan?

– Kövess! – utasított a kis szőrgombóc.

– Hova viszel?

– Csodaországba, Alice. – kaptam meg a választ. Alice? Még soha nem hívtak így.

– Az idő rohan, mi meg csak egy helyben vagyunk.

– Akkor vezess oda! – feleltem, és jelek szerint neki sem kellett több, mert egyből a tárva nyitva álló kijárat felé ugrált. Adódott a kérdés: hogy jöhetett be?

– Nem, Alicya! Ne a logikát keresd, inkább örülj a kiszöktetésnek! – suttogtam magam elé, de úgy elnyelte szavaimat a sötétség, hogy még én magam is alig hallottam.

Nagy lendületet véve az akaratomon, felkerekedtem a hűvös parkettáról, és óvakodva indultam nyomába. Végül csak mindig egy méterrel ballagtam mögötte, vizsgálva, hogy vajon mikor bukhatunk le.

Az intézet selymes fehér folyosója a sterilségről árulkodott, és meglepően egy lélek jelenlétét sem mutatta. Orvos, ápoló, bentlakó lépte se fúrta meg a csend nyugtató érzését. Gyanúsan, könnyen eljutottunk így egészen a kapuig, amit még kulcs sem zárt biztonságba a magunkfajta próbálkozó személyektől, de akkor…

Egy nyikorgó hang süvítése csapta meg érzékeny fülem, és orvul felriasztott a valóságba. Újra a szobánkba voltam, már az ablakon keresztül is a sötétség gonosz lelke szűrődött minden sarokba, amikor be kellett látnom a tényt, hogy ez megint csak egy álom volt. A helység ajtaja nyílt, és a nyugodt Emmát taszították be, miközben az ápolók bármiféle apró szemrebbenés nélkül nézték, ahogy a tehetetlen lány törékeny teste a padlónak vetődik. Fejemet szinte élettelen, leheletnyi mozzanattal fordítottam az események irányába. Láttam, ahogy szobatársam vékonyka karjai fel akarják nyomni súlyát, de annak remegése újra a földre kényszeríttette. Végtagján még ott mutatkozott a szíj által elszorított nyom, mely nem is oly rég egy ágyhoz kötve fékezhették indulatait.

– Kishölgy, jól van? – kérdezte a legfiatalabbnak tűnő nővér, amint meglátta, hogy testem még mindig a falnál hever tehetetlenül.

– Jól lenni? Egy ilyen helyen? – vetettem neki a kérdést, a szívem minden egyes dobbanása egyre hevesebb volt. Gondolataimon a düh vált úrrá, és a hirtelen lobbant harag lángja fűtött, amely kívül csak remegésbe torkollott. Óvatosan feltápászkodtam, de a szédelgés furcsa élménye elbizonytalanította minden próbálkozásom. Lépteim botladozva, elgyengült állapotban vittek előre a kérdező irányába, aki csak a rideg, szinte festetten mű arcával pillantott végig rajtam.

– Nyugodjon meg! – hangzott a higgadt utasítás a hozzám legközelebb álló férfi ajkait elhagyva, majd az ajtó egy hangosan visszhangzó csattanás kíséretében becsapódott. Csak egy grimasszal illettem a bánásmódot, az elhanyagolást, hogy nyűgnek hisznek ebben az épületben mindenkit, mert ilyenek voltak a driwhoodi ápolók, zordak és hűvösek.

– Jól vagy? – fordultam a kérdéssel a még mindig földre ragadt Emmától. – Várj, segítek! – mondtam a lelki állapotomtól telhető legnyugodtabb hangon, majd erőtlen karjait megragadva óvatosan felhúztam a padló oltalmából.

Láttam, ahogy a sérült kezem vizsgálja, és tekintete szomorú megbánást láttatott.

– Alicya, nagyon sajnálom. Nem voltam önma… – nem hagytam, hogy mondatát befejezze, ismertem a valódi énjét, aki önszántából soha nem akarna fizikai fájdalmat okozni.

– De igazad volt. – tettem még hozzá, miközben lassú lépések közepette óvatosan az ablakhoz vezettem.

Az üvegét beborító fekete rács is csak egyetlen egy mondatott suttogott a gondolataink özönébe: itt csak rabok lehettek.

– Látod a kinti világot? A fákat, az eget, a fent megbújó csillagokat? Őket csak a felhő takarja a valóság képeitől, míg minket egy intézet falai tartanak vissza mindentől.

– Meg akarsz szökni? – kérdezett vissza suttogva, kikerekedett szemek kíséretében, mint aki fél, hogy az ajtó mögött valaki fülét hegyezné a beszélgetésünk minden egyes mondatára.

– Igen, de akkor téged se hagylak itt – válaszoltam halkan.

– Hova mennénk?

– Csodaországba…

– Hova? – vetette fel, furcsálló hangleejtéssel. Barna tekintete, mint egy őzgidáé, úgy árulkodott riadtságáról és a tiszta ártatlanságról. Száját mélyen beharapta, mert ilyen volt ő legbelül; egy kislány, akit elnyomnak a felnőttek világának aljasságaik.

– Mindegy, viszont van egy tervem – feleltem, majd megsimogattam vállára borult, barna fürtjeit. Egy fejjel volt kisebb, mégis szinte a kishúgomnak tekintettem, akit életem árán meg kell majd védenem.

– Nem lehet, ketten együtt sose jutnánk ki innen. – kaptam válaszként, majd feje a parketta irányába fordult, nem mert a szemembe nézni.

– Pedig veled fogok! -  mondtam határozottan, és semmi ellenkezést nem tűrtem, leguggoltam egészen addig, hogy arcát elérhessem, de ő csak egy gyenge bólintással válaszolt minderre.

Felemelkedtem, míg Emma az ágya irányába indult. Későre járt, és tudtam, hogy a tervem első felét már elkellett, volna árulnom neki, de túl önző lenne ilyet kérni tőle. Leültem az ágyam sarkára, és erőt gyűjtöttem, hogy kinyögjem a nyelvem hegyén megbújó szavakat, de Emma halk horkolása tudatta a tényt: elaludt. Porcelánbaba arca mélyen a párnába fúródott, és hajának rakoncátlan szálai szétszóródva hevertek hanyagul mindenhol. Takarója úgy rejtette el apró, vékonyka testét, mint a föld, amely finoman befed egy frissen temetett sírt. Hátamra feküdtem, majd én is vártam az álom émelyítőnek ható sugallatát, de csak nehezen csukódott le a szemem. Végig ugyanazok a visszatérő kérdések bolyogtak a fejemben. Ki vagyok? Kik voltak a szüleim? Ezt csakis innen tudhatom meg, nem szökhetek ki az intézet hűvös falainak vigaszából úgy, hogy nem látom az aktám, melyet Dr. Cavini irodájában őriznek, mélyen egy fiók zugába préselve. Egyszerű papírokból áll, amelyek másoknak csak üres kis információkat jelenthettek, de nekem egyetlen esélyem volt arra, hogy az életem folytathassam. A gondolatok özöne közben, viszont váratlanul elért a sötétség, és szemhéjam nyugodtan rápihent tekintetemre.

_________________________________



– Alicya, kisasszony! – vert fel egy selymes, vékonyka női hang. Kezemet végigsimította, és úgy ébresztett a valóságba.

– Igen, Anna nővér? – kérdeztem, mikor álmatag szemem előtt tisztulni látszódtak, egy fiatal hölgy éles vonásai. Sötétbarna, hosszan lelógó hajának vége az arcomat csiklandozta, még úgy is, hogy oldalra, egy lófarokba kötve hordta vállán.

– Dr. Cavini várja az irodájába – jelentette ki. Itt volt az idő, de ránézve Emmára láttam, hogy álmát még mélyen alussza.

– Nővér, van magánál egy papír, és egy toll? – kérdeztem, majd ő a zsebéhez kapva kivett abból egy jegyzetdarabot, és egy töltőtollat.

– Mihez kell? – vettette oda a kérdést, és látszott tekintetén, hogy addig nem nyújtja felém a tárgyakat, amíg a célomat fel nem fedem.

– Írok egy üzenetet Emmának, hisz a minap láthatta, milyen volt, és nem akarom, hogy megijedjen, ha nem lát itt. – fogaim számat rágcsálták, és úgy vártam az indokom eredményét.

Kezembe adta a kis lapcafatot, valamint az íróeszközt, de éreztem, hogy szigorú tekintete most azt fürkészi, hogy milyen betűket vések fel rá. Írásom emiatt talán még számomra is olvashatatlannak tűnt, de Emma ismert, tudta azt, hogy néhány elharapott, vagy lefirkantott szavamból mire gondolhatok. Kikászálódtam, és  az ágyáig sétáltam, nyugtalanság fogott el egészen addig, míg az üzenetet a hófehér párnája mellé nem helyezhettem.

– Mehetünk? – jött a kérdés mögülem, és a türelmetlenség feltűnést nem kímélve hallatszott benne.

– Igen! – feleltem, majd karomat óvatosan megragadva húzott a folyosóra, és a szoba kijáratát bezárás helyett csak visszacsukta.

– Emma, kérlek, ébredj fel addig! – suttogtam magam elé.

– Mit mondd, Alicya? – kérdezett az ápoló.

– Semmit, csak magamnak mondtam – meg sem rebbent a szeme ennek hallatán. A magunkba beszélés, egy-egy mondat elmormolása már a furcsaság vékony határát sem súrolhatta volna itt.

– Mit írtál Emmának? – tekintete a folyosót fürkészte, majd megállt.

– Azt, hogy elvittek Dr. Cavinihez, és ne keressen addig – nem nagyon tudtam hazudni általában, hangom mindig megremegett olyankor, de most muszáj volt az igazság látszatát fenntartanom.

– Alicya, bármit tervezel, csak óvatosan, itt a falnak is füle van! – égszínkék pillantása mélyen belém hatolt; valamit tudott, de mit? Ki volt ő? Vöröses, dús ajkairól ridegen hangzott minden kimondott szó.

– Na, gyere! – utasított, és mintha ez a hanglejtés ismerős lett volna, csak egy másik közegből. Köpenyének zsebéből egy kis lapszerűség hullott le egyenesen a padlózatra.

– Elejtett valamit! – szóltam neki, és a kis papír után vettettem kezem. Egy kártya volt, de nem is akármilyen. A felénél, mintha tükrözték volna, és egy női alak szerűséget lehetett kinézni belőle, ami talán inkább láttatott férfivonásokat néhol. Egy-egy szabad sarkában piros szívalak mutatkozott, és még két Q betű díszítette a kereten kívülről.

– Oh, köszönöm! – vágta rá, majd kitépte kezemből a lapot, amit még rendesen fel sem bírtam mérni.

– Mi ez?

– Ez egy pókerkártya, a szívkirálynőt ábrázolja.

Szívkirálynő? Miért hordja magánál? – kérdeztem kíváncsisággal átitatott hangon, semmiből se tudtam egy kis értelmet csiszolni. Válaszát, mégis hosszas másodpercek késleltették.

– Afféle kabala. Na, haladjunk, mert miattad én is bajba kerülök! Éreztem, ahogy a sürgetés lendülete miatt szinte átránt az egész folyosón. Majd hirtelen megtorpanásából sejtettem, hogy a szokott világos, fehéres ajtó küszöbéhez értünk. Úgy olvadt ez maga az egész környezetébe, hogy sokszor olyan volt, mintha szellemként sétálnánk át a szilárd fal valamely részén.

– A doktor úr bent vár – mondta, és belökött az irodaszerű helység lélektelen bugyrába, majd további kérdést nem tűrve hátat fordítva ment vissza az idevezető úton.

– Csukd be az ajtót, Alicya, és ülj csak le! – szólalt meg egy mély férfihang, akinek gazdája senki más nem lehetett volna, mint Dr. Cavini, és a kopott barna kanapéja felé mutatott. Vöröses hosszabb haja egy vastag, dús copfba volt kötve, és sápadtan világos arca mosolyt próbált erőltetni felém. Szemüvege csak még jobban felnagyította zöldeskék pillantásának minden apró mozzanatát, melytől egyből a hideg futkosott hátamon. Vékony testalkata nem árulkodott kifejezetten nagy erőről, de mégis legbelül féltünk tőle.

– Minden rendben? – kérdezte miután leültem.

– Nyomasztó – tudtam le egyetlen szóval mindent. Végignézve a helységen, a felakasztott festményeken, a sok könyvön, a már idő viselte bútorzaton, inkább tűnt tényleg irodának ez a zug. Ugyan rég voltam itt, de a nagy cserepes virágok még mindig a föld felé kókadozva járták életük végét.

– Csak beszélgetünk, Alicya. Nincs mitől félned, hisz számtalanszor voltunk már egymás társaságában.

– Ha csak beszélgetünk, akkor minek az a toll? – kérdeztem, hisz nem akartam, hogy bármibe belemélyüljünk, és hogy a tervem csak egy újabb szerencsétlenségként legyen elkönyvelve.

– Hm… jogos érv – válaszolta, majd letette íróasztalára a füzetét, melyekből lapok hullottak szanaszét, de ezzel nem törődve leült a túloldali fotelbe.

– Hogy állsz az álmaiddal? – csapott egyből mindennek a közepébe.

– Már nem jönnek elő – mondtam elfojtott hangon, s ő szűkre zárta szemeit láttatva a rosszallás enyhe ingerét.

– Pszichológusnak hazudni olyan, mintha felnőttel akarnád elhitetni a gyermekded meséket. – tette hozzá mély hangján, amely egyszerűen kettészelte a csönd néma zaját.

– Miért kérdez, ha tudja az igazságot? – kezdtem unni az orvos-betegjátszadozást.

– Mert addig küzdesz az intézet gondozása ellen, amíg te magad be nem látod, hogy itt van a helyed – felelte, majd éreztem, hogy tekintete minden mondatot tisztán kiolvas belőlem. – Alicya… – kezdett volna bele Dr. Cavini a mondatába, amikor egy ordítás zavarta meg. A folyosóról jöttek a zajok, melyeknek visszhangot is vert az épület.

– Dr. Cavini, jöjjön! – kiabált be az egyik női ápoló, miközben az ajtót kicsapva benyitott.

– Mi történt? Az egyik beteg nincs jól? – kérdezte majd felpattant a fotelből, és a nővér felé baktatott.

– Igen, Emma az – jelentette ki sürgetve.

Végre, Emma! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg ezt neki. Aggódtam, hogy nem látja az üzenetem, de most mégis itt van.

– Megyek! Alicya, addig maradjon, mindjárt jövök! – hadarta el a doktor, majd az ajtót óvatosan becsukva távozott. Nem is sejtette mennyire vártam ennek elhangzását.

– Itt az idő! Most, vagy soha – biztattam magam még egyszer, s utoljára, majd felpattantam a kanapéról, és céltól vezérelve az oldalsó faszekrénynek vetettem magam. Tudtam, mit keresek, ösztönösen nyitottam ki az „A” betűvel ellátott fiókot. A szívemet nem is a torkomban éreztem, hanem már a gyomrom szorult össze annak hevesen diktált ritmusára. Félelem uralta a levegőt, nem találtam. Tovább kotorásztam fejvesztve, míg nem egy véletlenszerű mozdulattal kirántottam egy mappát melyen az állt; Alicya Kingsley. Gyorsan visszanyomtam a fiókot, és kapkodva belelapoztam a nagy kupac papír közé.


Gyermekotthonba kerülésének oka(i): Szülei egy mai napig ismeretlen gyilkosság áldozatai lettek a saját házukban.„



Ezt a mondatot egy jelentéshez hasonlítható csatolmány egészítette ki, melynek olvasásába belekezdeni nem tudtam, mert az ajtó hangos nyikorgása megtörte a csendet…

– Alicya! – jött mögülem a határozott férfihang


 ________________________________________________
Sziasztok! 
Kicsit nagyobb kihagyás után meghoztam az 
első fejezetet.  
Sokaknak tartozok köszönettel a biztatásokért, 
amik nélkül egy hosszabb szünetem is lehetett volna.
Beindul a történet, és vele együtt elkezdenek a szálak is
egyre jobban összegubancolódni. Vajon mi történhet, egy új generációval?
Ha megjegyzésed van, kérlek oszd meg velem, 
hisz a te véleményed is számít! ;)
_________________________________________________ 

2016. február 13., szombat

Emlékfoszlány /részlet/

____________________________________
Sziasztok!
Az első fejezet részletét olvashatjátok, amely hamarosan majd
teljes egészében látja meg a napvilágot. 
Ha bármi észrevételed van, kérlek fejtsd ki, hisz a ti véleményetek az első. :)
____________________________________



 - Alicya! – hallottam meg egy másik hang jelenlétét.
 - Gyere, nincs több időnk. A mutató ketyeg – folytatta tovább a titokzatos suttogó, majd egy zsebórát tartó fehér nyúl ugrált a lábam mellé.
Külseje inkább volt emberi, mintsem állati. Királykék viktoriánus stílusú, durva anyagú, gombsoros kiskabátban ékeskedett, ami fehér csipkeujjban végződött apró mancsainál. Ismerős volt, de vajon honnan?
 - Kövess! – utasított a kis szőrgombóc.
 - Hova viszel?
 - Csodaországba, Alice – kaptam meg a választ. Alice? Még soha nem hívtak így.
 - Az idő rohan, mi meg csak egy helyben vagyunk.
 - Akkor vezess oda! – feleltem, és jelek szerint neki sem kellett több, mert egyből a tárva nyitva álló ajtó felé ugrált sebesen. Adódott a kérdés, hogy jöhetett be? Nem, Alicya! Ne a logikát keresd, inkább örülj a kiszöktetésnek. Nagy lendületet véve az akaratomon felkerekedtem a hűvös parkettáról, és óvakodva indultam nyomába. Végül csak mindig egy méterrel ballagtam mögötte vizsgálva, hogy vajon mikor bukhatunk le.
Az intézet selymes fehér folyosója a sterilségről árulkodott  és meglepően egy lélek jelenlétét sem mutatta. Orvos, ápoló, bentlakó lépte se fúrta meg a csend nyugtató érzését. Gyanúsan, könnyen eljutottunk így egészen a kapuig, amit még kulcs sem zárt biztonságba a magunkfajta próbálkozó személyektől, de akkor…
Egy nyikorgó hang süvítése csapta meg érzékeny fülem, és orvul felriasztott a valóságba. Újra a szobánkba voltam, már az ablakon keresztül is a sötétség gonosz lelke szűrődött minden sarokba, amikor be kellett látnom a tényt, hogy ez megint csak egy álom volt. A helység ajtaja nyílt, és a nyugodt Emmát taszították be, miközben az ápolók bármiféle apró szemrebbenés nélkül nézték, ahogy a tehetetlen lány törékenyke teste a padlónak vetődik. Fejemet szinte élettelen, leheletnyi mozzanattal fordítottam az események irányába. Láttam, ahogy szobatársam vékonyka karjai fel akarják nyomni súlyát, de annak remegése újra a földre kényszeríttette. Végtagjain még ott mutatkoztak a szíj által elszorított nyomok, mely nem is oly rég egy ágyhoz kötve fékezhették indulatait.
 - Kishölgy, jól van? – kérdezte a legfiatalabbnak tűnő kisnővér, amint meglátta, hogy testem még mindig a falnál hever tehetetlennek tűnve.
-Jól lenni? Egy ilyen helyen? – vetettem neki a kérdést, a szívem minden egyes dobbanása egyre hevesebb volt. Gondolataimon a düh vált úrrá, és a hirtelen lobbant harag lángja fűtött, amely kívül csak remegésbe torkollott. Óvatosan feltápászkodtam, de a szédelgés furcsa élménye elbizonytalanította minden próbálkozásom. Lépteim botladozva, elgyengült állapotban vittek előre a kérdező irányába, aki csak a rideg, szinte festetten mű arcával pillantott végig rajtam.
 - Nyugodjon meg! – hangzott a higgadt utasítás a hozzám legközelebb álló férfi ajkait elhagyva, majd az ajtó egy hangosan visszhangzó csattanás kíséretében becsapódott. Grimasszal illettem csak ezt a bánásmódot, az elhanyagolást, hogy nyűgnek hisznek ebben az épületben mindenkit, mert ilyenek voltak a driwhoodi ápolók, zordak és hűvösek.
 - Jól vagy? – fordultam a kérdéssel, a még mindig földre ragadt Emmától.
 - Várj, segítek! – mondtam a lelki állapotomtól telhető legnyugodtabb hangon, majd erőtlen karjait megragadva óvatosan felhúztam a padló oltalmából.
Láttam, ahogy a sérült kezem vizsgálja, és tekintete szomorú megbánást láttatott.
 - Alicya, nagyon sajnálom. Nem voltam önma… - nem hagytam, hogy mondatát befejezze, ismertem a valódi énjét, aki önszántából soha nem akarna fizikai fájdalmat okozni.
 - De igazad volt – tettem még hozzá, miközben lassú lépések közepette óvatosan az ablakhoz vezettem.
Az üvegét beborító fekete rács is csak egyetlen egy mondatott suttogott a gondolataink özönébe: itt rabok vagytok.
 - Látod a kinti világot? A fákat, az eget, a fent megbújó csillagokat? Őket csak a felhő takarja a valóság képeitől, míg minket egy intézet falai tartanak vissza mindentől.
 - Meg akarsz szökni? – kérdezett vissza suttogva, kikerekedett szemek kíséretében, mint aki fél, hogy az ajtó mögött valaki fülét hegyezné a beszélgetésünk minden egyes mondatára.
 - Igen, de akkor téged se hagylak itt – válaszoltam halkan.
 - Hova mennénk?
 - Csodaországba…